Nem minden házasságot kell megmenteni

A következő levelet egy párkapcsolati állapotmérés kiértékelése kapcsán kaptam. Írója hozzájárult ahhoz, hogy közzétegyem. Természetesen a neveket és azokat az adatokat, melyekből a család felismerhető lenne, megváltoztattam.

Kedves Linda! Köszönöm szépen, hogy időt szánt rám és hosszan kifejtette gondolatait.

Sajnos továbbra sem megy a párkapcsolatunk, sőt, én már most válni szeretnék. Egyszerűen lehetetlen és reménytelen ez a kapcsolat, és legfőképpen maga a férjem. A hozott negatív viselkedési szokásokat és magát a személyiségét én nem tudom elfogadni. Már az egészségemet tönkretette, érzem, hogy idegileg nagyon érzékeny lettem, és már minden kicsire robbanok, a pajzsmirigyem megbetegedett mellette, a hajam már csak a fele annak, ami volt, cukros lettem és a gerincsérvem is sokkal gyakrabban jön ki mellette, mint mikor még nem ismertük egymást.

Az ő családjában az a "szokás", hogy nem beszélnek semmiről, szőnyeg alá söprik a problémákat (pl: az apja alkoholista volt, az anya meg egy ...., szóval bárkivel. A saját férjem adta neki oda a lakása kulcsát és oda járt az anyja az aktuális hapsijával, úgy, hogy már unokái voltak, azaz nagymama létére, de dolgozni nem tud, 15 éve otthon tesped. 10 évvel idősebb tőlem, azaz 59 éves. 16 évesen már szült.... és a férjem apja ezeket nem tette soha szóvá, sőt imádja az anyósomat). Soha nem kritizálják egymást, minden úgy jó, ahogy van, nincs teljesítménykényszer. 

A legnagyobb probléma szerintem ez, hogy a férjemmel szemben sem volt otthon semmiféle elvárás, nem is ért semmihez és ha én kérek tőle valamit, és persze nem tudja megcsinálni, rögtön megsértődik, elmenekül. Nem tudunk leülni megbeszélni, mint két felnőtt, diplomás ember, hanem egyből övön aluli ütésekkel sérteget, hogy foglalkozzak a "beteglelkű" apámmal, meg a zabigyerek féltetstvéremmel és hogy nézzek magamra, milyen idegbeteg állat vagyok. 

Erre persze még jobban ideges leszek, mire szembe nevet. És a gyereknek is beszól. Gondolom neki is mindig beszóltak, mert amikor megismertem, akkor ő 29 éves volt és még nem volt sose egy baratnője sem. Olyan szorongó volt, hogy még kenyeret sem mert egyedül venni, félt megszólalni, minden szabad idejét az anyjával töltötte. 14 éves koráig egy fürdőkádban fürdött az anyjával. Amikor bekerült egy városba kollégiumba és alszakadt az anyjától, egy évig sírt fiú létére az anyja után, az anyja meg depressziós lett. 

Engem a családja nem tud elfogadni, az anyja szívéből gyűlöl, hiszen én voltam, aki azt a családi idillt felborítottam. Hiszen milyen szépen elvolt a kisfiával. Azóta a fia már meleg lenne valószínűleg.
Amikor azt mondom, hogy elegem van és elválok, mert nem tudjuk megbeszélni a dolgainkat, akkor azt mondja, hogy én egy vérszívó vagyok és csak leszívtam a pénzét, és ő nem tartozik senkinek, nem fog fizetni gyermektartást sem.

Megpróbáltam párterápiát is, de az első alkalommal kapott valami kritikát a pszichológus hölgytől és nem jött többet. Próbáltam az Ön által leírtakkal is, különböző cikkekkel is, leülve megbeszélni, de hárít, el sem olvassa, gúnyolódik, hogy nincs jobb dolgom? Inkább hasznosabban töltsem az időmet, stb. 

A vitáknál mindig menekül, nem lehet szembesíteni semmivel, nem tudunk asztalhoz leülni. Ez van náluk is. Pl. a kisfiunk, Vilike keresztelőjére eljöttek a szülei, abból a kisvárosból, ahol laknak, úgy, ahogy otthon szoktak lenni. Ide, fel, Budapestre, a Szt. István Bazilikába. Anyósom tangapapucsban, hasitasival, térdig érő legginsben és egy cool feliratú pólóban, a férje normálisan, fekete-fehérben. Szóvá tettem, hogy templomba nem így járunk. Még a férjem is rám támadt, hogy ne sértegessem az anyját, és üljünk le megbeszélni. Akkor bezzeg le tudott ülni "megbeszélni". Az anyja attól kezdve, míg nálunk voltak nem szólt hozzám, levegőnek nézett és a férjem is. 

A férjem elmondta korábban, hogy náluk ez volt, hogy az anyja levegőnek nézett mindenkit napokig, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Tipikus szeretet megvonásos módszer. Ez lényegtelen is, de az már nem, hogy a férjem kettős mércét alkalmaz, a családja a szent, én meg a családom vagyunk a söpredékek és velem semmit nem beszél meg. A gyerekünket is sokszor sértegeti, hogy "alkalmatlan mindenre", "inkább az iskolában mutatnád meg, hogy mit tudsz, ne itthon hisztizz", "a szabadidőmet beáldozom neked, mégsem vagyok jó neked", "olyan vérszívó vagy, mint az anyád", stb. 

A férjem vezető pozícióban dolgozik egy marketing cégnél. De a vér nem válik vízzé, az anyja takarítónő volt, az apja meg melós. Neki az osztályával és a tanáraival volt szerencséje, aztán meg velem. Én kupáltam ki. Amikor megismerkedtünk egy lótifuti volt. Azóta én egy "senki" és "nélkülem megdöglesz" vagyok.

Szóval, egyedül egy ember egy kapcsolatot nem tud sem megmenteni, sem helyrehozni, sem előrébb vinni. Ahhoz két ember kell. És, ha a másik nem is akarja , hogy jobb legyen, csak azt várja, hogy mindent a másik csináljon, akkor kár bármiért is. 

Ha másról van szó (legfőképpen a családomról), csípőből jönnek a kritikái, de ha az ő családjáról van szó, akkor leszegett fejjel hallgat, mint aki megkukult. Szerinte az, hogy az anyját bárki ...., az nem nagyobb szégyen, mint ahogy az én apám viselkedett. Véleményem szerint meg igenis szégyen. A férfiaknak sem dicsőség, de ha egy nő olyan, az már csak egy lábtörlő.
De ha én rá merek valakire nézni, akkor én már "ringyó" vagyok. Pedig soha nem csaltam meg, mióta én őt ismerem, soha még csak eszembe sem jutott semmi ilyesmi. De neki már sokszor kellett magyarázkodni, mert pl: olyan levelet írt az egyik beosztottjának, hogy majd, ha a tréningen lesznek, meghívja egy italra, hogy a letegeződésüket méltóképpen megünnepeljék. Megünnepeljék?! Miért kell azt megünnepelni? Persze magyarázkodott.

A lényeg a lényeg, hogy az Ön által írt dolgok csak egy intelligens, problémát felismerő, azon változtatni akaró ember esetében működnek, egy elkényeztetett kis ficsúrnál, aki mindent támadásnak vél, mert az anyukája mai napig adja alá a lovat, az nem fog semmit tenni semmiért. 

Viták esetén soha nem mondta még a 11 év alatt, hogy bocsánat, soha nem jött még kezdeményezni. Inkább tévézett, olvasgatott és aludt. Ha beszéltem hozzá, akkor kapcsolgatta a tévét. De, ha el akarom a házamból küldeni, akkor szidalmaz, lehord a sárga földig, mert szerintem bepánikol, tudja, hogy egyedül képtelen lenne megélni. Lenne a szép kis fizetése és kész. 

Az imádott anyja Szeged mellett köcsögefalván, ő meg itt. Mi is lenne vele. Ilyenkor még meg is fojtogat és lenyom a földre. Most éppen betörte a számat. Ő így oldja meg, de én vagyok az agresszív állat.

Teljesen tanácstalan vagyok és magam hibáztatom, mert én idősebb vagyok tőle 7 évvel. A kapcsolat elején is láttam, hogy a családja kattant (mindenki gyógyszert szed, mert mindenkinek van valamilyen pszichés problémája, az anyjának, az apjának és az öccsének is, mindenki volt már pszichiátrián) és láttam, hogy valami nála sincs rendben. De annyira magányos voltam már, hogy belementem ebbe a házasságba. Életem legnagyobb hibáját akkor követtem el.

Természetesen ez az egyik fél által festett kép, a feleség igazsága, érzései. Sokat árnyalna a képen, ha a másik fél álláspontját is ismernénk.

Milyen dolgokra érdemes felfigyelni, milyen tanulságokat lehet levonni a történetből?

• Egy kapcsolatot valóban csak akkor lehet megmenteni, ha mindketten akarják. Néha az egyik fél feltétlen szeretete és kitartó munkája is előidézheti a változást, de többnyire két ember elszántságára és akaratára van szükség.
• Ahogy megoldani is csak ketten tudjátok a problémákat, úgy létre is ketten hoztátok. Nincs olyan, hogy csak az egyikőtök felelős mindenért.
• Az intelligencia, iskolázottság nem befolyásolja az eredményességet. Gyakran pont a képzettebb emberekkel nehezebb az együttműködés: "Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak!"
• A születési családok, az eltérő nevelés, szokások sok konfliktushoz vezetnek. Mindenkihez tartoznak szülők, testvérek, velük együtt kell elfogadnod a társadat. Nem kell őket feltétlenül szeretni, de elfogadni igen. Ha rendszeresen támadod őket, teljesen természetes, hogy a társad meg akarja védeni őket és visszatámad.
• Konfliktushelyzetben mindenki mással szemben a társad pártját kell fogni. Otthon, négyszemközt elmondhatod neki, ha nem értesz egyet, de a nyilvánosság előtt mellé kell állnod - ez nagyon fontos a "mi-tudat" szempontjából. Akár a szüleiddel szemben is a társadat kell támogatnod. Ez nem jelenti azt, hogy őket ne szeretnéd vagy elárulnád.
• Minden házasságban vannak konfliktusok, veszekedések. Ezeket nem elkerülni, hanem megoldani kell. Ha nem beszéltek a konfliktusokról, az elhidegüléshez vezethet.
  Nem mindegy azonban, hogy hogyan csináljátok.
  Ha vádaskodsz, kritizálsz, akkor csak viszonttámadásra vagy visszahúzódásra számíthatsz. Ezért használj én-kommunikációt!
  Bánj tisztelettel a társaddal, még akkor is, ha nagyon dühös vagy!
  Fontos, hogy tudjatok egymástól bocsánatot kérni.
  A megoldatlan párkapcsolati konfliktusok egy idő után testi tünetekhez is vezethetnek, ezért fontos, hogy pont kerüljön a viták végére.
• Ha nem érzed szeretve magad, sokkal kevésbé tolerálod a nehézségeket, a másik hibáit, így több lesz a konfliktus.
• A nő javára írható korkülönbség elvben nem kell, hogy akadálya legyen a jó párkapcsolatnak. Okozhat nehézségeket, esetleg elkezdhet a feleség anyáskodni, de ezeket a problémákat meg lehetne oldani.
• Ha valaki hosszú éveken át magányos, hajlamos alacsonyra tenni a lécet vagy szemet hunyni az ellenérzései fölött azért, hogy végre társra találjon. A kapcsolat kezdetén jelentkező rossz érzésekre érdemes hallgatni, nem szabad kimagyarázni azokat!
• Se a fizikai, se a lelki, verbális agressziónak nincs helye a párkapcsolatban. Senkinek nincs joga megütni a házastársát, még akkor se, ha nagyon dühös.

Nem kell minden kapcsolatot megmenteni. Se a szülőknek, se a gyereknek nem jó, ha folyamatos feszültségben élnek, olyan viszonyban, ahol a verbális és a fizikai bántalmazás sem ritka. Ha nincs hajlandóság az együttműködésre, akarat a változtatásra, akkor jobb választás a nyugalom és béke, még ha egyedül is marad az ember. Persze az egyedüllétnek sem kell örökre szólnia. 50 körül is megtalálhatja az ember azt a társat, akivel szeretetteljes, harmonikus, tiszteletre, elfogadásra és őszinteségre épülő párkapcsolatot építhet ki.